Tuesday, August 25, 2015

Interjú Nagy Csilla L1-taggal Marx Laura lejegyzésében

„Az Öböl egy védett közeg, ahol bátran kísérletezhetünk” 
Nagy Csilla L1-taggal Marx Laura beszélgetett

Nagy Csilla táncos-koreorgáfus munkáiban egyaránt használja a kortárs táncok, a jóga, a tai chi, a break, a diszkó, a színház és az argentin tangó elemeit, olykor pedig Beyoncé vagy Marquese Scott amerikai utcai táncos mozgásanyagából is merít – ha épp az fejezi ki legjobban az alkotói szándékot. A folytonos változás és a különbözőségek összehangolásának célja jellemzi Vavra Júliával készített Öböl című duóját is, melyet az L1danceFest 2015 keretében, szeptember 15-én a MU Színházban láthatunk.


photo: Roland Szabo
 A szeptemberi L1danceFest-en Vavra Júliával, a Budapest Tánciskola legújabb koreográfus-nemzedékének egyik tagjával mutatsz be egy új duót, melynek címe Öböl. Mesélnél a darab hangulatáról és a címadásról, amely két női előadó esetében már önmagában is izgalmas és sejtelmes?
Nem teljesen új a produkció. A bemutatója 2015. április 24-én volt szintén a MU Színházban. Azért lesz újdonság benne, átdolgoztuk a darabot, kiforrottabb lett az egész, mi is nagyobb biztonságban és játékosabban tudunk létezni benne.
A darab alaphangulata, vagy inkább érzete: szellős, levegős, áramlós… természeti jelenségeket idéző változatos anyagszerűség. Olyan, mint egy óriási „amőba”, amely folyton változik. Ennek a képzeletbeli amőbának a nyúlványai sok irányba mozdulnak a darab során. Megjelennek teljesen emberi, hétköznapi karaktereket bemutató jelenetek az absztrakt tánc szövetei között. A mi viszonyunk is állandóan alakul, formálódik. Vadas Zsófia Tamara (konzultánsunk, alkotói „külső szemünk”) említette a legutóbbi próbán: „Rettentően izgalmas az, hogy ez a darab nem csupán női, hanem megjelenik egy erőteljes maszkulin jelleg is, sőt egészében tekintve egy állandóan változó s behatárolhatatlan nemiséggel bír.”

Nagyon érdekes, amikor két koreográfus táncol együtt, akik nyilván egészen eltérő táncdramaturgiában, mozgásanyagban gondolkodnak. Hogyan hozzátok egymáshoz közelebb a koreográfusi (és táncosi) világotokat, kifejező eszközeiteket?
Számomra nagyon inspiráló Julcsival dolgozni. Nagyon különbözőek vagyunk, mégis a mindkettőnkben hasonló nyitottság, kíváncsiság és az érzékeny odafordulás létre tud hozni egy közös alkotói teret. Egy védett közeget: ez az ÖBÖL, ahol bátran kísérletezhetünk. Julcsi inkább az absztrakt tánc irányából közelít, én gyakrabban a színházi gondolatiságot kutatom.
Például, több olyan tánc-improvizációval ill. koreográfiai kísérlettel dolgoztunk, amiket Julcsi kezdeményezett. Én inkább a két szereplő viszonyait kutattam, a dramaturgia, a jelenetek összefűzéséből kialakuló egység felépítése izgatott. Az utóbbi sok-sok fejtörést okozott a jelentek különbözősége miatt. Ennek az összehangolására az utómunkában nagy hangsúlyt fektettünk.
Ami egyértelműen közös irány volt, az a tudatosan meghatározott és kifinomultan használt előadói jelenlétekkel való kísérletezés.

Az L1 Egyesület rezidense, majd tagja lettél. Mit jelent a számodra ez a tagság?
A rezidensség egy biztos pont volt az akkor nagyon változékony életszakaszomban: eljöttem az ARTUS Társulattól, Írországba költöztem és várandós voltam. Ez egy ösztönző és támogató kapocs volt, segített újrafogalmazni, hogy alkotóként hogyan is tovább. A tagság abban segít, hogy az ön-menedzsmentet még hatékonyabban csináljam. Márta hatalmas szakmai tudásával ad támpontokat, hogy reálisabban lássam a lehetőségeimet és a határaimat nem csak a magyar, hanem a külföldi táncéletben is. Nagyon örülök, hogy a fesztivál programjába is sikerült idén bekerülnöm (anno a gyermekvállalás miatt ez kimaradt).


Darabjaidban, táncnyelvedben a kortárs táncok, a jóga, a tai chi, a színház és az argentin tangó elemei egyesülnek. Hogyan, milyen belső ihlet alapján találtad meg ezt az összetettséget?
Nagyon sok technikával találkoztam táncosként az évek során. A színház és a tai chi az Artusban „fertőzött” meg. Érdekes, most hogy ismét dolgozom az Artus-szal az új produkcióban, és a darab erősen a tai chi-ból indul ki, ez dominál az életemben. Ennek nagyon örülök.
A jógával először Réti Annán keresztül találkoztam. Az a mindennapjaimmá vált, először mint tréning, aztán abból formálódott egy sajátos mozgásvilág. Szerintem a testem választott inkább, hogy melyek azok a mozgásnyelvek, amelyekben otthonosan érzi magát. A tangó már tudatosabb választás volt, egy olyan hobbit kerestem, amelyben meg tudom élni a nőiességemet. Ez egy visszatérő motívum lett a darabjaimban. Utcai táncokból is merítek, break és diszkó elemeket is bátran használok, ha épp az fejezi ki legjobban az alkotói szándékot.

2012-ben alapítottad a Cipolla Collectiva összművészeti formációt. Azoknak, akik még nem hallottak erről, mesélnél a kollektíva céljairól, tagjairól, küldetéséről?
Művészként kezdetektől fogva az egyén személyes történeteinek absztrahálása, univerzális szintre emelése érdekel; valamint a részvevő partnerek személyes élményanyagainak beemelése a közösen alkotott produkcióba. A sokrétű személyiség rétegeiben – a hagyma héjához hasonlóan (innen ered a kollektíva neve) –, vannak szerethetőbb és szégyenletesebb részek, ám ezek együttese alkotja az egyéniséget. A cél az egymástól eltérő részletek összebékítése, az esendőség elfogadása, a sebezhetőség megmutatása, felvállalása, és az azokon való felülemelkedés kutatása. A színházi eszközök használata e tulajdonságok feltárására ad jó lehetőséget, a felülemelkedés lehetősége pedig az absztrakt táncban mutatható meg jól szerintem. Fontos számomra az irónia, és még fontosabb a humor eszköze, mert ezek szerencsés módon segítenek hozzá a nézők interaktív bevonásához.
Oszlopos tagja a kollektívának Legras / Ujvári-Pintér György, zenei alkotótársam, szakmai tanácsadóm és nagyon jó barátom.  Vágner Orsolyának (a MOME-n végzett tervező) is nagy szerepe volt a kollektíva formálódásában: ő tervezte a logót, a weboldalt, az arculatot és  aktuális kiadványokat készít a futó darabokhoz. A többiek általában változnak, projektekre társuló vendégművészek. Róluk és a produkciókról a weboldalon találhattok részletes információkat: www.cipollacollectiva.hu

A János-Prince for Lonely Days című előadásotokhoz 2013-ban nagyon humoros terápiás előzetest készítettetek. A humor alapvető és nagyon bátor eleme a munkáidnak. Hogyan „mersz” humoros lenni ebben az elég komor, vészjósló kortárs világban és kultúrában? Hogyan töltődsz fel ehhez?

„Csak annyira vegyük komolyan magunkat, amennyire feltétlenül muszáj.” Ezt próbálom fejben tartani, hogy ne vesszek el ebben az alapvetően komor jelenben (gondolok itt a közhangulatra országos és szakmai szinten is).
A feltöltődésben a legnagyobb erőt kétéves gyermekem, Boróka adja. Valamint a közeli barátaim, akik javarészt a kollégáim. Segítenek persze a külföldi vendégszereplések is, ideig-óráig.

Sokat dolgozol, táncolsz és tanítasz külföldön. Mit tapasztalsz, hol helyezkedik el a tánc ma a fiatalok, a közönség életében? Mennyire hat a mindennapokra, a gondolkodásmódra, az egymással való kommunikációra? Úgy is kérdezhetem: mennyire fogadja el a közönség a kortárs táncot autentikus tudásnak az emberről? A Konzerv c. darabodban már rákérdeztél a táncos mivoltra. Alakult azóta a véleményed?
Gyurival (Ujvári-Pintér György) éppen egy videóklippet készítünk, az első zenei albuma őszi megjelenésének apropójából.  A zenéből kiindulva a pop és a kortárs művészet ötvözésére teszünk kísérletet. A klipp koreográfusaként és egyben szólótáncosaként például Beyoncé mozgását is tanulmányoztam, vagy Marquese Scott amerikai utcai táncos mozgásminőségéből is merítettem, ő a fiatalok körében most közkedvelt dubstep zenei irányzat videóiban megjelenő táncos, zseniális mestere a popping & locking-nak. De szeretnénk a stílusok ötvözésén túlmutató, elgondolkodtató alkotást létre hozni, amely szimbólumokkal és absztrakciókkal is bátran kommunikáló videó. Nagy feladat.
Nincs könnyű helyzetben a kortárs tánc nyelvét érteni, érezni vágyó néző. Főképp gondolok itt a fiatalokra. Annyira kezd háttérbe szorulni a test (mint kommunikációs eszköz) a jelenlegi internetes fórumok elterjedésével, hogy szinte kiiktatódnak a kapcsolatteremtésből a gesztusok, tekintet, mozdulat, stb.
Ha a mozgás – gondolok itt pl. a fizikai színházra – megjelenne az oktatásban, művészeti nevelésben, talán több kapaszkodót, kapcsolódási felületet kaphatna a felnövekvő nemzedék.
Az nem kérdés, hogy a kortárs tánc valami esszenciális és nélkülözhetetlen tudást igyekszik közvetíteni a közönségének.

Nagyon régen, már a görögök is használták terápiának a művészetet. A tánc státusza az óta nagyot változott, a legtöbb ember nem műveli, csak nézi. Érzékelhetően teljesen lefojtott, a testi kifejezésmódokat minimálisra csökkentő, „csökkentett mód”-ban élünk a mindennapokban. Működhet a terápia ilyen kondíciók mellett?
Szerintem azért művelik az emberek, például salsa, jóga, vagy akár fitness formájában, és mozognak elég sokan a „civilek” közül. Ez inkább közérzetet javító foglalatosság, ami nagyon fontos! Egyre elterjedtebb a mozgás- és táncterápia is. Talán pont a „csökkentett-mód” miatt van, ill. lesz egyre nagyobb létjogosultsága a művészetterápiáknak.

Magyarországon igen kevés igényes, gyerekeknek szánt táncelőadás készül. Még kevesebb tartalmaz nyomokban is, mélyebb és sugalmazóbb humort. Miért van ez? Látod a fényt az alagút végén?
Erre nem tudok pontos választ adni. Én még nem mertem belevágni a fejszémet egy gyerekelőadás elkészítésébe. Nehéz. Olyan jónak kell lennie szerintem, hogy gyerek és felnőtt egyaránt katartikus élményt kaphasson. Emlékeimben él az Artus Társulat Hókirálynő című előadása, ami ilyen volt. Sajnos még nem láttam, de sok-sok jót hallottam a Tünet Együttes Kucok című gyerekdarabjáról.
Egyszer már felkértem Szalóki Ágit egy közös munkára, ami jó élmény volt. Ez gyerekekhez is szólt, a várandóság és az anyaság témájával foglalkozott. Borókával táncoltunk Kasza Gábor Y című fotókiállításának megnyitóján. Az ebből az előadásból készült táncvideót beválogatták a ’Project After Birth’ című Londonban ősszel megrendezésre kerülő nemzetközi kiállításra.
Terveim között szerepel, hogy Ágival egy gyerekekhez szóló zenés-táncos produkciót megalkossunk. Idővel majd összejön. Igen ott van a fény az alagút végén, erőteljesen izzik, nem is oly távol.

KÖM az L1 Egyesület támogatásában

Interview with Samuel Lefeuvre (FR) by Zsuzsanna Komjáthy

“Becoming a vessel for things beyond our comprehension” 
interview with Samuel Lefeuvre (FR) by Zsuzsanna Komjáthy
--magyarul alább--
’I carry a log - yes. Is it funny to you? It is not to me. Behind all things are reasons. Reasons can even explain the absurd.’ – introduces Log Lady the first episode of Twin Peaks. But what can we know about the reasons behind? Let’s take a closer look at monoLOG and its creator, the dancer-choreographer Samuel Lefeuvre. And be aware. He has his log, and just as the Log Lady, he will show us something from the things beyond, on 15th September in MU Theater and 16th September in Bakelit Theater, at L1danceFest 2015.  

MonoLOG is inspired by the fabulous series of David Lynch, or to be more precise: by the Log Lady of Twin Peaks. Why did you choose this character? There are a lot of inspiring figures in Twin Peaks...
I love Twin Peaks, and everybody there! But I was always really touched by this character, and especially the introductions to each episode that she was doing. She would look at you directly in the eyes, holding her log, and dispensing cryptic speeches about the beauty and weirdness of the world. I also got largely inspired by the status of this character: a sort of modern oracle that people respect and find awkward to be around at the same time. I found a lot of parallels between her and the way I feel as a dancer/performer. Mastering a cryptic language that people don’t necessarily understand, but expect a lot from – a language that is also (from my part) based on physical performance, not always easy and nice to deliver, but that people expect to see.

How did you choose the log you dance with in monoLOG? Is it a constant ‘dance partner’ or do you change the logs sometimes?
I saved this log from burning in my parents’ fireplace, and I perform with it ever since.

Are you usually talking to the log? Or, do you get mysterious instructions from it how to dance?
Inspired by the Log Lady’s behaviour, it’s telling me who to choose in the audience to get inspired from… For me, it represents the part of performing which I can’t completely control. Where does the inspiration come from? Why do some movements come more naturally than others, instinctively…? Somehow the log could be taken as a symbol for inspiration.
 

Twin Peaks is placed into a bizarre context between reality and fantasy; it represents a kind of liminality/mediality. What do you think, how can dance invoke and express the liminality? Did you have to face any limitations of your body during the process?
I had to look up the term of ‘liminality’... It seems really interesting to me. And quite linked to what I try to achieve while dancing... Especially in monoLOG, where I tend to connect myself to the ritual aspect of the performance. Becoming a vessel for things beyond our comprehension, trying to be the link between those things and the audience – these are my goals.
And in general, for me, dance is a way to express how we feel and think, a way to represent things that we don't have words for, nor casual gestures to symbolize them. So it is a way to connect with those feelings/forces that are in a language beyond words and casual gestures. But I tend to root the choreographic language in the reality of the situation of the ‘character’ I represent.  I don’t rely on a specific technique, a combination of movement already learnt and mastered.  I let things grow from inside, from a real feeling, and through the idea and desire to reach for something beyond...
It sounds a bit far fetched... Of course all the dance in monoLOG is based on quality of movements that I like to play with; based on ways of moving, which in my opinion represent the distortion of reality, which is connecting with the things beyond. But in a sense those qualities of movement help me to connect to those feelings, and to ‘be’, rather than to ‘play’ a character. They help me to let myself be in a way ‘possessed’ by the idea of the piece, which would be to stand in front of the public and connect with some members of the audience as I tap into my feelings, my intuition, my knowledge of movement to give them a ‘prediction’ of sort.
The more I talk about it now, the more crazy it sounds...
About physical limitations, it's been a while now that I'm busy with playing with the limits of my body, pushing them a bit further. A part of the darker side of the solo is to go so far into this prediction that it takes over me, and manipulates me to a point of physical rupture. So in a way it's part of the game to face the limitations of my body, to push them further. It's also a connection to the basic ritual of antique theatre, or the antique circus, where the audience would come to see actors die (really or not).

Would you tell us something further about your dance background? What companies/choreographers have you worked with? Do you have any idols and masters?
I studied dance from the age of 6 in Normandy with two amazing women: Michèle Latini and Claude Béatrix. I studied ballet and contemporary dance with them. A Ballet technique freed from aesthetics and inspired from a martial art called Kinomitchi, and a contemporary dance with a lot of floor work… Then I got into the CNDC in Angers. And I went directly after this to Brussels, to work with Michèle Anne de Mey. I also worked with Alain Platel, Lisi Estaras and was part of Peeping Tom for five years, before starting my own research together with musician Raphaëlle Latini. Now I have my own company in Brussels, together with the Argentine choreographer Florencia Demestri.
I cannot say I have idols or masters… Just that I got really inspired by working with Alain Platel, Franck Chartier and Gabriela Carrizo (Peeping Tom) and Florencia Demestri, and by watching works from Benoît Lachambre and Meg Stuart.

What dance techniques are you using in this performance, and in general?
This is really hard to describe for me... As I said before, it's more a matter of connecting to a feeling than to a technique... Once the connection is made, of course my knowledge of movement, my training kicks in, but I don't rely on a specific technique...

If you should choose 3 words to describe your art, what would they be?
Now I would say liminal ;) ... liminal dance theatre? (I'm really not good at this exercise...)

Have you ever been to Hungary? What do you know about the Hungarian dance life?
I've come to Budapest in several occasions (performing in Trafó with Peeping Tom, and in Sziget with Les Ballets C de la B), but I have to admit, I don't know so much about the Hungarian dance life... Hopefully the L1danceFest will be a way to discover more!!!

KÖM by L1 Association

--------

„Célom a mögöttes dolgok csatornájává válni” 
 
Samuel Lefeuvre francia táncos-koreográfussal az L1danceFest 2015 keretében szeptember 15-én és 16-án a MU Színházban megtekinthető, monoLOG című táncelőadásáról Komjáthy Zsuzsanna, az L1 Egyesület Kritikai Önképző Műhelyének (KÖM) tagja beszélgetett.

„Egy tuskót cipelek, igen. Viccesnek találod? Semmi vicc nincs benne. Minden mögött értelem sejlik. Értelem, ami olykor az abszurdra is magyarázatot adhat” – vezeti be Tuskó Lady a Twin Peaks első epizódját. De vajon mit tudhatunk az értelemről, ami a dolgok mögött sejlik? – erről kérdeztük a monoLOG koreográfusát, Samuel Lefeuvre-t. És vigyázat! Az ő kezében is ott a tuskó, és akárcsak a Tuskó Lady, maga is leleplez majd valamit a mögöttes világból. 

MonoLOG című koreográfiádhoz David Lynch kultikus sorozata, a Twin Peaks adta az ihletet. Hogy kicsit pontosabban fogalmazzunk: a Tuskó Lady. Miért éppen ezt a karaktert választottad? Annyi inspiráló szereplő van a sorozatban…
Imádom a Twin Peaks-t, és az összes figurát benne! Viszont ez volt az a karakter, ami mindig is mély hatást gyakorolt rám; az egyes epizódokhoz forgatott bevezetői különösen lebilincselőek. Csak tartja a tuskóját, egyenesen a szemed közé néz, és a maga titokzatos módján a világ szépségéről és abszurditásáról beszél. Nagyon inspirált Tuskó Lady egyedi szerepköre is: egyfajta modern orákulum ő, akit az emberek egyszerre csodálnak és félnek. Ami azt illeti, elég sok hasonlóságot fedeztem fel közte és a táncos-előadó szerepe között. Titokzatos nyelven, sokat sejtetve, mégsem feltétlenül közérthetően valamiről mesélni – egy nyelven, ami (részemről) a fizikalitásban sarjadzik, és amit többnyire egyáltalán nem egyszerű vagy nem éppen kellemes közvetíteni. Az emberek pedig szinte isszák ezt a nyelvet.
 
Hogyan választottad ki a tuskót, amivel táncolsz a koreográfiában? Egyáltalán, állandó táncpartneredről van szó, vagy azért időnként cserélgeted?
A szüleim kandallójából mentettem ki, azóta mindig vele táncolok.

Előfordul, hogy beszélsz a tuskóhoz? Vagy, kapsz tőle okkult instrukciókat arra vonatkozóan, hogyan is kellene táncolni?
Tuskó Lady figurájából inspirálódva nekem is a tuskó súgja meg, hogy kit válasszak ki magamnak a közönség soraiból, akiből erőt meríthetek… Számomra a tuskó jelenti az előadásnak mindazon aspektusát, amelyeket nem irányíthatok. Honnan jön az inspiráció? Miért jönnek egyes mozdulatok ösztönösebben, mint mások? – A tuskó jelkép; az inspirációt jelöli.
 
A Twin Peaks a valóság és a fantázia között fakasztott bizarr kontextusba ágyazott alkotás. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egyfajta köztességben/küszöbön játszódik. Mit gondolsz, hogyan képes a tánc felkelteni és megjeleníteni a köztességet? Szembesültél a tested korlátaival például? 
Utána kellett néznem, mit jelent az, hogy köztesség... Elég érdekes! És nagyon jól megvilágítja azt, amire a táncban törekszem… Különösen a monoLOG esetében. Itt ugye az előadás ritualitása kiemelten fontos, tulajdonképpen ezzel az aspektussal játszom. A célom a mögöttes dolgok csatornájává válni, és közvetíteni azok, illetve a közönség között. 
Egyébként a tánc számomra maga is egy olyan kifejezési mód, melyen keresztül megjeleníthetjük azokat a dolgokat, amikre nincsenek szavak, sem a szimbolizálásuk gyanánt szolgáló alkalmi gesztusok. A tánc egy sajátos mód; a nyelv és a gesztusok mögött tomboló érzésekkel és erőkkel tud összekapcsolni. Persze, ami engem illet, a koreográfia nyelvezetét mindig az adott karakter realitásából bontom ki; nem szoktam például tánctechnikákra vagy betanult mozgássorokra hagyatkozni. Egyszerűen hagyom, hogy a dolgok belülről nőjenek ki belőlem, és az idea, a vágy által megérintsenek valami mögöttest…
Ez biztos furcsán hangzik…  És azt azért tegyük hozzá, hogy a monoLOG természetesen azokon a mozgásminőségeken alapul, amelyekkel én személy szerint szívesen dolgozom. Ezek a minőségek a valóságot a fonákjáról leplezik le, azt a torz világot hordozzák magukban, mely a mögötteshez kapcsolódik – legalábbis szerintem. De bizonyos értelemben persze ezek a mozdulatsorok teszik egyáltalán azt is lehetővé, hogy előidézzem ezt az állapotot, és inkább „legyek”, semmint „eljátsszak” egy karaktert. Segítik, hogy megszálljon az előadás ideája, kiálljak a közönség elé, és ahogy alávetem magam az érzéseknek, az intuíciónak és a mozgásnak, átadjak nekik valamiféle „sejtelmet”.
Minél többet beszélek erről, annál őrültebben hangzik…
Ami pedig a fizikai korlátokat illeti, már egy ideje azon vagyok, hogy áthágjam őket. Hogy megtaláljam a testem határait, és egy kicsit tovább merészkedjek. A szóló egyik sötétebb oldala, hogy olyan távoli pontra jussak benne (egy sejtésbe), ami már a fizika törésvonalán helyezkedik el. Ebben az értelemben a testem korlátaival való szembesülés nagyon is a játék része, a cél pedig, hogy kitoljam őket. Ez egyébként az antik színház ritualitásához, vagy az antik cirkuszhoz is kapcsolható, ahol ugye a közönség eleve azért jött, hogy határátlépést láthasson: láthassa, ahogy a színész meghal (ténylegesen, vagy eljátszva.) 

Mondanál pár szót a hátteredről? Kikkel és milyen társulatokkal dolgoztál vagy dolgozol együtt? Vannak példaképeid, mestereid?
Hatéves korom óta táncolok. Normandiában két fantasztikus nőtől: Michèle Latini és Claude Béatrix művésznőktől balettet és kortárs táncot tanultam.  A balett technika, amit tanítottak nekem, nem volt esztétikától terhes, és egy speciális harcművészeti forma, a Kinomichi köré szerveződött, emellé jött még a kortárs technika sok talajmunkával. Előbb a CNDC-hez (Centre national de danse contemporaine) kerültem Angersbe, ahonnan egyenesen Brüsszelbe mentem, hogy együtt dolgozhassak Michèle Anne de Mey-jel. Dolgoztam ezen kívül Alain Platellel, Lisi Estarasszal, és öt éven keresztül a Peeping Tom társulattal is. Ezt követően önálló kutatásba kezdtünk Raphaëlle Latini zenésszel. Most saját együttesem van Brüsszelben, amit az argentin Florencia Demestri koreográfussal együtt vezetünk.
Azt nem mondanám, hogy lennének példaképeim vagy mestereim… Csak azt, hogy nagyon mélyen hatott rám az Alain Platellel, Franck Chartierrel, Gabriela Carrizvaloval (Peeping Tom) és Florencia Demestrivel való együttműködés, illetve Benoît Lachambre és Meg Stuart munkái.

Milyen tánctechnikákat alkalmazol ebben az előadásban, és általában?
Ezt nem könnyű szavakkal körülírnom… Ahogy korábban is említettem, számomra sokkal fontosabb egy adott érzéshez, semmint egy konkrét technikához kapcsolódni. És ha egyszer a kapcsolat már megvan, persze a tapasztalatom és a tudásom is fontos szerepet kezd játszani. De nem bízom magam egy adott technikára.

Ha választanod kellene 3 szót, ami leírja a művészetedet, mik lennének azok?
Most már azt mondanám, hogy köztes :-) Köztes tánc színház? (Azt hiszem, nem igazán vagyok jó ebben a feladatban…)

Jártál már Magyarországon? Mit tudsz az itteni táncéletről?
Többször jártam már Budapesten (a Peeping Tommal felléptünk a Trafóban, és a Les Ballets C de la B-vel a Szigeten). Viszont azt kell, hogy mondjam, sajnos nem sokat tudok a magyar táncéletről… Remélem, a fesztiválon majd pótolhatom!

 

Interview with Ilona Pászthy (D) by Zita Sándor

“I like to confront people with their own ideas” 
interview with Ilona Pászthy (D) by Zita Sándor

“We are longing for being far away and once we reached the desired spot, the virtual world moves us away again” – says dancer-choreographer Ilona Pászthy, whose recent works are inspired by the constant restlessness of modern humans, in an age when body and mind are rarely at the same place. Being a visual artist, she likes to work with strong images, projections and installations too. The second part of her trilogy dealing with the subject of waiting – and especially expectations – titled time4 will be performed at L1danceFest2015 on 18th of September at Marczi Közösségi Tér. 


 
I have read that you have Hungarian origins (and your name shows that also). How is your relation with the Hungarian dance or art scene? You certainly have some, you’ve lead workshops in Hungary and currently you work with musician-composer Zsolt Varga (chairman of L1 Association).
Since 3 years, Zsolt has been creating the musical compositions for our dance installations. This is a great enrichment and we are happy that he is part of our projects. In addition, we have a long relationship to Orkesztika Foundation, since our choreographer network is connected as a co-operative partner to the SoloDuo Festival since 5 years. This was the reason for a co-production I have made with Orkesztika Foundation in 2011 with my Solo “winterlandscape with nescafé # 2” that we showed at Merlin Theatre in 2012.

Already in 2007, you were interested in the communication via chat rooms and e-mails (in the piece called SZIA), and you don’t fully abandon this theme in your current trilogy either. In your pieces, you make installations, use videos, projections, so to say, you build a half-digital wonder world. How do you see the digitally determined communication? Why do you think it’s important to use these phenomenon and tools in your performances?

As an artist, I do not really want to make a statement about themes or subjects. I just reflect on society, I mirror phenomena and I try to make certain aspects obvious without judgment. I like to confront people with their own ideas and thoughts about the theme, I like to provoke them to create their own point of view inspired by the dance and the installation they visit.

You are not only a dancer and a choreographer, but also a visual artist with a degree in Illustration and Painting. What do you think, how does this knowledge influence your work in the field of dance?
I like strong images, and I like installations, and I like to expand choreography not only towards the performing bodies but also in relation to the space, the video images, the stage objects and the audience. I think this comes from this background.

Your performances are usually complex, dense and intelligent. In you trilogy you are working with different aspects of time. Do you read philosophy? How do you prepare for your choreographies?
I try to read and research a lot before we start to work about scientific and philosophical backgrounds, but I also make interviews with normal people about their thoughts and ideas about the theme. Initiated by the idea of my dramaturge Judith Ouwens, since 2 years we start the work of the year as an artistic team with a kick-off-workshop for the whole team, stage designer, video artist, dancers, dramaturge, choreographer...  That means, that we meet for 2-3 days and work all together about the theme; we watch films, exchange literature and invite specialists about the theme. We discuss, paint, move and sing, whatever helps us to get an entrance to the theme. The results are the base for our further work.

You bring the second part of your trilogy, the time4 to the L1danceFest. What is the speciality, the main characteristic of this work?
The trilogy was dealing about aspects of time focused on waiting. Nowadays no one wants to wait; everything has to be mega- or gigafast. But we wait for a large part of our lives, for buses and trains, at the PC, at the laundromat, in public offices and traffic jams, in canteens and at counters or checkouts, we wait for signals, impulses and inspirations, for the great love and... actually what? The series deals with the topic of waiting. When, where, why and how are we waiting in everyday life? How do we bypass or fill up the time of waiting? After focusing on daydreams in “timeGAPS” in 2012, time4 in 2013 focused on “expectations”.
We are longing for being far and once we reached the desired spot, the virtual world moves us away again. What forces us?  Expectation?  Longing, speculation, desires, or just plain duties? “My body as a machine, my body that fantasizes.” What are the border areas, in which our “body machine” escapes from operating and moves into indeterminate areas?

Did you get any new inspirations this summer? What kind of project are you working on now?
We are right ahead of 2 premieres, site-specific projects in Krefeld and in Cologne. In Cologne we will have 3 days of 12 hours slow motion performances through the public space around the theme of violence.
In Krefeld we will also make a site-specific performance in an area, which is an incredible mixture of nature and a historic church as a relic of a village, and an industrial area, that was repressing the village and the habitants.

Do you have an artistic statement you can share with us?
I can give you my favorite poem, that is a kind of header for my work and my inspirations, it is written by writer Masha Kaleko: "Nothing exists" says the wise man, "you let it appear, it will disappear with the wind of your breath, imperceptibly and silently, nothing exists" says the wise man. 

KÖM by L1 Association

Monday, August 24, 2015

Interview with Silvia Gribaudi (IT) by Zita Sándor

“Ugliness is a provocation” 
interview with Silvia Gribaudi (IT) by Zita Sándor
----magyarul lent---

Dancer-choreographer Silvia Gribaudi works with untypical bodies: dancers over 60, big beautiful women, or even ‘ugly’ bodies, challenging the concept of beauty in the contemporary society. Tackling sensitive topics of aging and death, her approach contains a huge amount of (self-)irony and humor as well. Her performance on L1danceFest 2015 titled WHAT AGE ARE YOU ACTING? on the 17th of September in MU Theatre features a 41-year-old woman and a 69-year-old man – ones we hardly ever get to see on stage in dance performances.

photo: Lorenzo Scaldaferro
You have been performing and teaching for a long time. What is the work you are most proud of?
Since 2009, I have been researching, giving workshops and creating performances, the protagonists of which were women over 60, the female imagery and the universe of expression, in many cities and countries. As a performer, working with groups of women over 60, I have learned the physical value of not doing, but being watched and discovering slowly, over time, the power of a gaze that expresses seduction or sorrow or defeat or something else which is undefined and therefore intriguing for me...
The ladies I’ve worked with have always showed huge enthusiasm and I noticed how, in general, the relationship between body and emotion can be unified into one, solid rhythm only over a slow and diluted time span. In all the groups I have met, sexuality is something that is much debated, at various levels, for example the search for pleasure, vitality, the respect of one’s femininity, the need to seduce and please. Competition and tragedy. As well as sexuality, death is a constant subject, the death of one’s child or husband... especially within the groups over 70 years of age or in smaller villages. Within the group, everybody knows that feeling of emptiness and that sorrow, so there is a need to start playing again, playing and experiencing something new, and to stay alive beyond the pain. The women I have met are constantly struggling between the abandonment they feel from outside and the pulsating need to gain recognition for the dignity of their story and of their personal sacrifices and efforts, to be constructive in work and/or within the family; they also feel a lack of unity between their mind, which still perceives the drive of youth, and a body which has been transformed by the years.
Thanks to their body, I learn the beauty of being, because wrinkles, hump, belly, teeth, hair, they all offer important details which tell a lot about each woman, in a different way, about how she has negotiated the fear of time and aging.

You perform and your projects take place often in streets and public places. Why are you interested in site specific creation? What kind of inspiration do you get from the performances in these places?
I’m interested in dance, art, and daily life. How can these things come together?  How much can the place where we are or our habits impact creativity? How can the presence of a performer change and create an added value in the society? As a performer, how much can you be in contact with people? How far can be something in the theatre also interesting on the street? What do you have to change to make it happen in the streets? How can people change your performance? As a performer, I think performing on the street provides a lot of information about communication, improvisation and timing. It’s a good place where we can practice a little task that we sometimes lose in the theatre: what is the risk in my choreographic structure?

You are making ‘body specific’ works as well, for example, your current work, ELOGIO DELLA LEGGEREZZA is a project with big beautiful women. How come that you are interested in bodies which are so far from the bodies which we usually see in dance productions? How do you work with these women and with their bodies?
Elogio della leggerezza is a theatre piece with the Italian director Roberta Torre. It is an ode to freedom, it is the story of two happy goddesses, who cross the world tiptoe and have the power to fly. Through the four elements, water, fire, air and earth, the goddesses will endeavor to fix things in the world of humans as seen from their point of view. We had this idea that we wanted to make a piece about women and goddesses and we decided to have these beautiful, big, flying women.


You bring to L1danceFest a dance piece titled WHAT AGE ARE YOU ACTING?. It will be about aging bodies, and as you say „it reveals ugliness as a necessity to open up to beauty against all stereotypes”. You are interested – again – in untypical bodies on the stage. Why do you choose to present ugliness on stage? What kind of impact can it make on the audience?
When I say ‘ugliness’, that is a provocation. In What age are you acting? we have two people on stage. A 41-year-old woman (myself) and a 69-year-old man, Domenico Santonicola. We went through an intense research period with dramaturgie Giulia Galvan, so that the presence of each of the performers could be enhanced in their contemporary life specificities, and they could also recall images where past, present and future are blended. On stage, Domenico evokes the Greek idea of beauty together with the reality of the contemporary age, whereas the woman evokes the classic beauty that is instead in contrast with the concept of beauty in the contemporary society. What age are you acting? chose to have two performers in their “middle ages”, in the critical age of physical change, approaching the second half of their lives.


Your work usually contains a huge amount of humor and irony, often self-irony. What do you think, does irony come with age?
I don’t know whether it comes with age, I hope so. Humor on stage is a mysterious art that needs to be understood, so the exploration continues in life and sometimes it is nature's gift, sometimes it is a choice.


Do you have any idols in theatre/dance life?
I have great respect for Wendy Houston and Nigel Charnock and I’m very interested in performing arts in general. If I think of an idol I have, I guess Pina Bausch changed my life!


Do you have an artistic statement you can share with us?
There is an expression, in Nichiren Daishonin’s Buddhism, that I really like, and it is TURNING POISON INTO MEDICINE. Every little thing we experience can be fuel for beauty and life, I find this concept fascinating and also very deep to put into practice, both in daily life and in artistic creation.


Have you been to Budapest or Hungary with your works earlier?

No. I’ve never been there! I’m very excited!


Do you have a message to the audience of L1danceFest 2015?
I’m very happy to have the opportunity to share the work with the audience of the festival. Here is my contact, info@silviagribaudi.com, I will be happy to keep in touch with you and have your feedback! Enjoy the show!

KÖM by L1 Association

-------magyarul-------

„Mikor azt mondom, csúnyaság, azzal provokálok”
Silvia Gribaudival (IT) Sándor Zita beszélgetett


A táncos-koreográfus Silvia Gribaudi atipikus testekkel dolgozik: 60 é feletti táncosokkal, „nagydarab, szép nőkkel”, vagy akár „csúnya” testekkel – így teszi próbára a kortárs társadalom szépségfogalmát. Érzékeny témákat érint, úgymint a halál vagy az idősödés, ugyanakkor szemléletmódjába jó adag (ön)irónia és humor is belefér. A 2015-ös L1danceFestre a What Age Are You Acting? című előadással érkezik szeptember 17-én a MU Színházba. A produkcióban egy 41 éves nő és egy 69 éves férfi szerepel – testek, melyeket igen ritkán látunk táncelőadásokban.

Volt valaha Magyarországon vagy Budapesten korábbi munkáival?
Nem. Soha nem jártam még erre! Nagyon izgatott vagyok!
 

Utcákra és közterekre tervezett projektek előadója és kiötlője. Miért érdekli a helyspecifikus alkotás? Milyen inspirációkat szerez ezeken a tereken?
A tánc, a művészet, és a mindennapi élet érdekel. Hogyan találkozhatnak ezek a dolgok? Mennyi kreativitást tartalmaz az a tér, amiben mi magunk vagy a szokásink tartózkodnak?  Hogyan tud az előadó jelenléte változtatni a társadalmon és egyfajta hozzáadott értéket létrehozni? Előadóként mennyire lehetséges kapcsolatba kerülni az emberekkel? Milyen mértékig lehet a színházban is és az utcán is érdekes a színház? Mit kell megváltoztatni ahhoz, hogy a színház működjön az utcákon? Hogyan tudják az emberek megváltoztatni az előadást? Előadóként azt gondolom, hogy az utcákon való fellépés sok információt nyújt a kommunikációról, az improvizációról, az időzítésről. Jó terep arra, hogy azt a kis feladatot gyakoroljuk, amit néha elfelejtünk a színházban: mi a koreográfiai struktúránkban a kockázat?
 

Nemcsak térspecifikus, de „testspecifikus” alkotásokat is készít, egyik jelenlegi munkája, az Elogio della leggerezza olyan projekt, amiben „nagydarab, szép nők” szerepelnek. Honnan származik a nagydarab testekkel való munka ötlete? Az Elogio della leggerezza egy színházi előadás, amit Roberta Torre olasz rendezővel készítettem. Tulajdonképpen egy óda a szabadsághoz. Két istennő története, akik lábujjhegyen kelnek át a világon és repülni is tudnak. A négy elem; víz, tűz, levegő és föld segítségével arra törekszenek, hogy az emberek világában rendbe hozzák úgy a dolgokat, ahogy ők a saját nézőpontjukból látják. Volt egy ötletünk, akartunk egy olyan előadást, amiben istennők vannak, és úgy döntöttünk, hogy ezekkel a szép, nagy, repülő hölgyekkel csináljuk meg.
 

Az L1danceFestre a What Age Are You Acting ? [Milyen idősnek játszod magad?] című művel érkezik. Az előadás öregedő testekről fog szólni, mint ahogy mondja „a csúnyaságot olyan szükségszerűségnek mutatja, mely képes rávilágítani a valódi szépségre, a sztereotípiák ellenében.” Ebben az esetben sem tipikus testek színpadra vitele izgatja. Miért döntött úgy, hogy a csúnyaságot mutatja be a színpadon? Amikor azt mondom, hogy „csúnyaság”, akkor provokálok. A What Age Are You Acting ?-ban két ember van a színpadon. Egy 41 éves nő (jómagam) és egy 69 éves férfi, Domenico Santonicola. Intenzív kutatóidőszakon mentünk resztül a dramaturg Giulia Galvannal, hogy mind a két előadó jelenlétében hangsúlyozni tudjuk az aktuális életsajátosságaikat, de eközben olyan képeket is elő tudjunk hívni, amikben a múlt, jelen és jövő összekeverednek. A színpadon Domenico a görög szépségideált a kortárs korral együtt idézi meg, közben a nő a klasszikus szépséget idézi, ami leginkább ellentétben van a kortárs társadalom szépségfogalmával. A What Age Are You Acting? két „középkorú”, a fizikai változások idejében, kritikus korban lévő előadót mutat be, ők éppen az életük második feléhez közelednek.
 

Hosszú idő óta ad elő és tanít. Melyik az a munka, amire leginkább büszke? 2009 óta számos városban és országban kutatok, workshopokat tartok és előadásokat készítek, ezeknek az eseményeknek a főszereplői a 60 feletti nők, a női képzelet és a kifejezés világa. Előadóként, 60 éven túli nők csoportjaival dolgozva megtanultam a nemcsinálásnak, a nézve levésnek a fizikai értékét. Lassan felfedezem a nézés erejét: csábítást, szomorúságot vagy kudarcot, vagy valami mást, olyasmit fejez ki, ami meghatározatlan és ezért nagyon érdekes számomra.
A nők, akikkel dolgoztam, mindig nagy lelkesedést mutattak és lehetőségem volt megfigyelni, hogy általában véve a test és az érzelem közötti kapcsolat hogyan tud egyetlen, szilárd ritmussá válni egy lassú és oldott munkafolyamat alatt. Minden olyan csoportban, amelyikkel találkoztam, a szexualitás több vonatkozásában is igencsak fontos beszédtéma volt, mint például a gyönyör keresése, a vitalitás, az ember nőiségének a tisztelete, a csábítás és az örömszerzés szükségessége. Versengés és tragédia. Ugyanúgy, mint a szexualitás, a halál is állandó téma, az ember gyermekének vagy férjének a halála… különösen a 70 fölötti nők csoportjában vagy kisebb falvakban. A csoporton belül mindenki ismeri ezt az ürességet és szomorúságot, így óriási az igényük a játék újrakezdésére, a játék és valami új megtapasztalására, és arra, hogy a fájdalmon túl is életben maradjanak. A nők, akikkel találkozom, állandóan szenvednek a kívülről érzékelhető elhagyatottság miatt, miközben csillapíthatatlan vágyat éreznek, hogy elismerjék a történetük méltóságát, illetve személyes áldozataikat és erőfeszítéseiket. Építők karnak lenni a munkájukban/családjukban; közben pedig test és elme egységének hiányát érzik: szellemükben még mindig érzékelik a fiatalság hevét, ugyanakkor az évek során átváltozott testüket is. A testüknek hála én is tanulom a létezés szépségét, mert a ráncok, a púp, pocak, fog, haj mind fontos, sokat mondó részletek, melyek minden nőről különbözőképpen mesélnek – arról, hogyan küzdött meg az idő múlásával és az öregedéssel szembeni félelmével.
 

Munkái általában jó adag humort és iróniát, sőt, öniróniát tartalmaznak. Mit gondol, az irónia a korral jár? Nem tudom, remélem. A színpadi humor rejtelmes művészet, amit a közönségnek érteni, értelmezni kell. A keresés folyamatos az életünkben, az irónia olykor a természet ajándéka, máskor választás.
 

Van színházi vagy táncos példaképe, bálványa? Rendkívül tisztelem Wendy Houstont és Nigel Charnockot, és nagyon érdekelnek általában véve ez előadóművészetek. Ha egy példaképre, bálványra gondolok, akkor azt hiszem, Pina Bausch megváltoztatta az életem!

Van művészi hitvallása, vagy olyan gondolata, amit szívesen megosztana velünk?
Van egy kifejezés Nicsiren Daishonin buddhista tanításaiban, amit nagyon szeretek: „a mérget gyógyszerré változtatni”. Minden kicsi dolog, amit érzékelünk, a szépséget és az életet tápláló anyag lehet. Lenyűgözőnek tartom ezt az elgondolást, és nagyon mély dolognak azt, hogy átültessük a gyakorlatba; a mindennapi életben és a művészi alkotásban egyaránt.
Üzen valamit az 2015-ös L1danceFest közönsége számára?
Nagyon örülök, hogy van arra lehetőségem, hogy a fesztivál közönségével megosszam a munkám. Itt az elérhetőségem: info@silviagribaudi.com . Örülni fogok annak, ha kapcsolatban maradunk és visszajelzést kapok. Élvezzék a show-t!
KÖM az L1 Egyesület támogatásával
 

Interview with Matthew Rogers (USA) by Kristóf Farkas

“My identity is both fragile and fluid” 
interview with Matthew Rogers (USA) by Kristóf Farkas


--magyarul lent--

Dancer-choreographer Matthew Rogers started his career in New York City, and splits his time now working in the Czech and Slovak Republics and in Germany. Being at home in different parts of the world, he sees that ‘culture’ can reinforce individual isolation. On L1danceFest 2015, on the 17th of September in MU Theater, he performs his solo titled a fragile son, inspired by his personal experiences of being a foreigner; how that has shaped his identity and challenged his sense of purpose in the world.

photo: Veronika Brunova
The title of your solo is a fragile son. Do you consider yourself fragile in any way?
I use this word in the title to honor the beauty of fragility. And yes, I consider myself fragile. The human being is fragile. When we are harmonizing with our environment, we can forget how vulnerable we are. Just before breaking, in the fragile state we summon our fluidity and we bend. The last 3 years I have been living in Slovakia (for love). I found this experience has challenged my sense of purpose in the world. My identity is both fragile and fluid. Last year, I felt a desire to create from this experience; not by reflecting on it, but from within it. To embrace my role as a foreigner.

Your performance is based on a research on how culture is embodied in Czech and Slovak Republics through contemporary dancing. You quote Gretchen Vogel: “Culture is a body of knowledge concerning survival in a hostile world”. Can we say that culture is also about how to hide techniques and/or strategies? Hiding what you ‘know’ is a reasonable way of protecting yourself and your interests, but I think very few people on the planet are successful in developing new strategies for living without sharing themselves and what they know with others. Learning new ways and ‘growing’ or just being stimulated deeply seem to make survival interesting for humans. So in that way I would disagree with you. I think Vogel’s definition is more inclusive of sharing and exposure.
But your definition highlights what I feel inside of Vogel’s words- that ‘culture’ may be reinforcing individual isolation. Perhaps we have been teaching children generation after generation a cultural identity that separates them from what is unfamiliar and perpetuates survival mechanisms that are no longer necessary.
Maybe it is a big jump, but similarly, I have noticed when I dance, I can become threatened when I become aware of a person observing from ‘outside’ of our own experience or behaving in a way that is unfamiliar. I suspect this feeling of threat is cultural patterning.

Going back to the previous question, is it possible especially in dance to hide a movement?
There are many ways to explore what is more or less visible in movements. Rhythmic movement structures can accentuate individual movement, conceal others. Also muscular tone is a way of creating a value scale in movement material. If the spectator was somehow aware that something was being hidden, then, I guess, it could be fun for them to search for that movement.

What kind of differences do you see in contemporary dance between the West where you came from (USA) and the East (CZ, SK, D) where you work and live for some time now?
This question is part of what brought me into this research. I must say that my main relationship to dance is through my personal experience as a dancer on stage and in the studio than as a viewer. My process as a dancer is to develop appropriate methods of contributing my creativity, mostly through movement but also through language and voice.
When I started dancing in the work of others in Slovakia and in Germany, I did notice that many of my creative practices didn’t function so well. I have come to believe that is partially because in New York City I was primarily dancing for a choreographer who was really looking at choreography as an art form. Tere O’Connor is a self proclaimed structuralist, whose work is, unfortunately, often minimized in Europe to formalism. I was surprised to find artists in Europe less interested in following their own interests in choreography and more interested in reaching an audience. I feel the contemporary dance community I was a part of in New York was more of a subculture enjoying that status of outsider, whereas contemporary dance in Europe adopts or functions by many values that are shared by popular culture. Popular culture in Europe is more art friendly. Especially I feel this in Germany.
Perhaps this is why I was shocked in the beginning by the amount of criticism that happens in the studio in Europe. Showings and feedbacks are common practice in New York. Weak material would find its place or get edited out over time. But here, stating your opinion on every choice along the process seems the practice. I feel like artists here think no one is paying attention in rehearsal if you are not in a constant process of creating an opinion. Perhaps this is why everyone is busy with this task while watching art in Europe instead of seeing it for what it is. Personally I’ve gotten more used to the practice, but it feels like a waste of time when it is not pointed towards moving the work forward, which I know takes practice. 
The contemporary dance in Slovakia functions very different. Artists face similar pressure to reach the general public as I see in Germany, but dance lacks popular support and funding. Audiences and programmers build their perception of ‘good’ dance from the most popular European work. The creative discourse is unfortunately not productive for artists working there. Education on contemporary dance is lacking.
And even with all these challenges, I feel artists have trouble making work they themselves enjoy.  Many artists leave the country. This year a dance festival in Banska Bystrica, Slovakia was granted a large sum of money from the Ministry of Culture, but the Major would not sign the document allowing the funds. Publicly he said ‘naked men’ dancing is immoral and an unnecessary extravagance. Of course many countries in the East are experiencing internal cultural conflict. A simplified perspective on the world known as Fundamentalism may seem like a reasonable solution for many. So we have to find creative ways. Fortunately, I have found allies across Slovakia and the Czech Republic. Personal contact and communication has in many circumstances lead to trust.

You had the chance to work in the performance retrospective The Artist Is Present, which traces the prolific career of Marina Abramović. How was it?
This project occurred five years ago now. I used to talk about it all the time because it was so visible in NYC and everyone was curious. Then there was a documentary made about it and her.
This was a very unique experience for me. Briefly I was involved in the re-performances of four durational works by Marina during her retrospective at MoMA; three of them were in duet form (from the period of her career when she worked with Ulay) and one was a solo from later works.
There was a very strong sexual awakening in my body during this period of life, maybe because of that work, but I relied on that to maintain the alertness and openness required to perform for 3 months. It was a very transformative experience for me.
Interestingly enough, she never directed our performances. She gave us a kind of workshop which involved all kinds of exercises related to silence, discipline, concentration, endurance. Afterwards she simply said you are ready. She is a very charismatic and passionate person.

Have you ever felt homesickness in Europe? Why (not)? Does the body have homesickness?  
Yes, there have been moments of homesickness. I experience it in a few ways. One is when a memory comes to me. I experience it as an image in my mind connected to a sensation of a longing throughout in my body. Sometimes it is quite disorienting, like I am there. Mostly these images are of places in NYC. I also feel a kind of homesickness when I am simply overwhelmed by the struggle to adjust to my situation in Europe. And that is less of a longing and more a desire for release of this effort.
I also experience nostalgia for the place I grew up, but I have been having feelings like that since I moved away from home. Because my parents sold their farm that place, the architecture of my childhood is off limits. Presently, I feel very much I am missing my parents. This is also a kind of homesickness. A desire to be there for them as they grow older, an anxiety that I am missing an important stage of their life cycle, a longing to feel the face to face reality that we are new again to each other.
Finally, there is a special home dynamic I have with my partner in Slovakia. I mourn the absence of this in different ways when I am away, which is most of the time from traveling so much.
 
KÖM by L1 Association

“Az identitásom törékeny és formálható”
Matthew Rogersszel (USA) Farkas Kristóf, az L1 Egyesület KÖM Kritikai Önképző Műhelyének tagja beszélgetett 


Matthew Rogers táncos, koreográfus New York-ban kezdte pályáját, ahol Tere O’Connorral dolgozott, három éve azonban Szlovákia, Cseh- és Németország között osztja meg az idejét. A világon több helyet is otthonának érezve azt látja, hogy a „kultúra” felerősíti az egyén elszigetelődését. Az L1danceFest alatt szeptember 17-én, a MU Színházban mutatja be a fragile son című szólóját, melyet személyes élményei inspiráltak: hogyan formálta az identitását és alakította át a világról alkotott elképzeléseit az, hogy „idegenként” él Európában. Interjújában emellett mesél Nyugat (az Egyesült Államok) és Kelet (Szlovákia, Cseh- és Németország) között a művészet popkultúrához fűződő viszonyában, a kreatív gyakorlatokban és a kortárs tánc megítélésében tapasztalt különbségekről.

Az L1danceFesten látható szólód címe a fragile son (egy törékeny gyermek). Bárhogy is, de törékenynek tartod magad?
Ezzel a szóval a törékenység szépsége előtt tisztelgek a címben, és igen, törékenynek tartom magam. Az emberi lét törékeny. Mikor harmóniában élünk a környezetünkkel, elfelejtjük, mennyire sebezhetőek is vagyunk. Csakis a törés előtti állapotban leszünk rugalmasak, formálhatóak, ekkor pedig meghajlunk. Három éve élek Szlovákiában (szerelemből), ami alapvetően megváltoztatta, hogyan látom magamat és a helyemet a világban. Az identitásom törékeny és formálható. Tavaly éreztem először, hogy ezzel a témával kell foglalkoznom, úgy, hogy ne csupán reflektáljak rá, hanem felhozzam mindazt, ami bennem van, hogy elfogadjam magam, mint idegent.

Előadásod azon a kutatáson alapul, hogy a kultúra miként ölt testet a kortárs táncon keresztül Csehországban és Szlovákiában. Gretchen Vogelt idézed: “A kultúra olyan tudás, amely lehetővé teszi a túlélést egy ellenséges világban.” Mondhatjuk, hogy ez a kultúra a rejtőzködés technikáit és/vagy stratégiáit is magában rejti?
Elrejteni azt, amiről tudsz, indokolt reakció olyan esetben, mikor meg kell védened magad és az érdekeidet. De úgy gondolom, nagyon kevés embernek sikerül új életstratégiákat kifejleszteni anélkül, hogy önmaga ne nyilvánulna meg, vagy ne osztaná meg a tudását másokkal. Új lehetőségeket tanulni és (fel)nőni bennük, vagy csak fellelkesülni rajtuk, nagyon úgy tűnik, hogy a túlélés miatt fontos. Szóval ilyen értelemben nem értenék veled egyet. Szerintem Vogel definíciója inkább a megosztásról és a nyitásról szól. 
De a meghatározásod megvilágítja, mit értek Vogel szavai alatt, vagyis hogy a „kultúra” felerősítheti az egyén elszigetelődését. Talán tényleg olyan kulturális identitást tanítunk a gyerekeknek generációról generációra, amely eltávolítja őket mindattól, ami ismeretlen, és olyan túlélési mechanizmusokat örökít át, amelyek többé már nem is szükségesek.
Ez talán nagyon elrugaszkodott, de néha hasonlóan érzek, amikor táncolok. Előfordul, hogy fenyegetve érzem magam, ha rádöbbenek, hogy valaki a saját tapasztalataimat „kívülről” figyeli, vagy szokatlanul viselkedik. Gyanús, hogy ez a fenyegetettség-érzet is egy kulturális minta.

Az előző kérdés alapján – különösen a táncban – lehetséges elrejteni egy mozdulatot?
Sok módja van annak, hogy felfedezzük, több-kevésbé mi látható egy mozdulatban. A ritmikus mozgásstruktúrák kihangsúlyoznak egyes egyéni mozdulatokat, míg másokat elrejtenek. Még az izomtónus is eszköz ahhoz, hogy minőségi különbségeket mutassunk meg a koreográfiai anyagban. Ha a néző valamilyen módon rájön, hogy abban valami el volt rejtve, azt hiszem, élvezetes lehet számára megkeresni azt.

Milyen különbségeket látsz a kortárs tánc területén Nyugat (az Egyesült Államok), ahonnan te is jössz, és Kelet (Szlovákia, Cseh- és Németország) közt, ahol élsz és dolgozol már jó ideje?
Részben emiatt a kérdés miatt kezdtem bele ebbe a kutatásba. A tánchoz való kapcsolatom elsődlegesen személyes élményeken alapul, mint táncos – a színpadon és a próbateremben – , nem pedig mint néző. Táncosként olyan metódusok kialakításán dolgozom, amelyek elősegítik a kreativitásom kibontakoztatását, leginkább mozdulatokon, de akár nyelven és hangon keresztül is.
Amikor elkezdtem mások munkáiban táncolni Szlovákiában és Németországban, észrevettem, hogy bizonyos kreatív gyakorlataim itt nem működnek elég jól. Rá kellett jönnöm, hogy ez részben New York miatt van, mert itt leginkább egy olyan koreográfussal dolgoztam, aki a koreográfiára úgy tekintett, mint művészi formára. Tere O’Connor egy önmagát strukturalistaként definiáló koreográfus, akinek a munkáit Európában sokszor formalistáva degradálják. Meglepett, hogy Európában sok olyan művésszel találkoztam, akiknek kevésbé a saját koreográfiai koncepciójuk, inkább a közönség megszólítása a fontos. A New York-i táncélet, amelyhez én is tartoztam, sokkal inkább egy szubkultúra volt, amely büszkén vállalta, hogy kívülálló, míg az európai kortárs tánc jobban elfogadja és használja a populáris kultúrával közös értékeket. A popkultúra Európában művészetbarátabb. Különösen Németországban érzem így.
Talán pont emiatt sokkolt eleinte a kritika mennyisége, amit az európai alkotók már a próbateremben is kapnak. A munkabemutatók és a visszajelzések bevett dolgok New Yorkban is. A koreográfiában idővel a gyengébb részek is helyükre kerülhetnek, vagy később kihagyják őket. De itt minden döntést véleményeznek már a próbafolyamat során is. Azt érzem, hogy az itteni művészek azt gondolják, senki nem figyel oda a próbán, hacsak nem fejti ki folyamatosan a véleményét. Talán ezért is van mindenki ezzel elfoglalva, miközben nézi az európai előadásokat, ahelyett hogy egyszerűen annak látná őket, amik. Én személy szerint már hozzászoktam ehhez, de tiszta időpocsékolásnak érzem, mikor nem az a cél, hogy előrelendítse a munkát, bár tudom, hogy ezt is tanulni, gyakorolni kell.    
Szlovákiában a kortárs tánc teljesen máshogy működik. A művészeken hasonlóan nagy a nyomás, mint Németországban, hogy érjenek el minél szélesebb közönséget, de közben a táncművészet az anyagi és eszmei támogatás hiányától szenved. A nézők és a programerek, a „jó” tánc képét Európa legpopulárisabb előadásaiból alakítják ki. A kreatív diskurzus sajnos nem igazán termékeny az itteni művészek számára, ráadásul a kortárs táncoktatás sem túlságosan elterjedt.
Ezeken a nehézségeken túl pedig azt látom, hogy az alkotók nem tudnak olyan munkákat létrehozni, amelyekben örömüket lelnék. Sokan elhagyják az országot. Idén Banska Bystricában egy fesztiválra a Szlovák Kulturális Minisztérium nagy pénzt adományozott volna, de a polgármester nem írta alá a támogatási szerződést. Azt nyilatkozta, hogy a „meztelen férfiak” tánca erkölcstelen, és felesleges extravagancia. Természetesen számos kelet-európai ország tapasztal belső kulturális konfliktusokat is. Sokak számára elfogadható az a leegyszerűsített világnézet, melyet fundamentalizmus néven ismerünk. Tehát kreatív megoldási lehetőségeket kell találnunk. Szerencsére vannak ebben társaim Szlovákiából és Csehországból is. A személyes kapcsolatok és a kommunikáció a legtöbb esetben elvezetnek a bizalomhoz.

Lehetőséged volt együtt dolgozni a mozgalmas életű Marina Abramović, performanszművésszel a The Artist Is Present című retrospektív előadásában. Milyen élményekkel gazdagodtál?
Ez öt éve történt, és sokan kérdeztek erről már akkor is, mert New York-ban mindenki tudott róla és mindenkit érdekelt. Később dokumentumfilm is készült Marina Abramovićról és az eseményről.
Ez nagyon kivételes tapasztalat volt számomra. Röviden: én négy „duration piece” (kitartásra épülő darab) újrajátszásában vettem részt a MoMA-ban tartott retrospektív kiállításon. Háromban ezek közül párban voltunk – ezek a karrierjének az elejéről származtak, amikor Ulay-jal dolgozott –, egy pedig szóló volt a kései munkái közül.
Ebben az időben nagyon erős szexuális ébredést élt át a testem, talán pont emiatt a munka miatt, én pedig erre támaszkodtam, hogy fenntartsam azt az éberséget és nyitottságot, amit a három hónap követelt, amíg játszottunk. A teljes átalakulás élménye volt ez.
Érdekes, de Marina soha nem rendezte az előadásainkat. Egy workshopot tartott, ahol csenddel, fegyelemmel, koncentrációval és kitartással kapcsolatos gyakorlatokat csináltunk. Utána egyszerűen azt mondta: kész vagytok. Nagyon karizmatikus és szenvedélyes ember.

Éreztél valaha honvágyat Európában? A testnek van honvágya?
Igen, vannak ilyen pillanatok. Például amikor eszembe jut egy emlék. Mintha egy kép lenne, amelyet a testemben jelentkező vágyakozás vetít elém. Sokszor elég zavarba ejtő, olyan, mintha ott lennék – ezek általában New York-i helyek. Néha viszont azért érzek honvágyat, mert maga alá gyűr az európai beilleszkedéssel járó küszködés. Ez kevésbé honvágy, mint inkább az ettől való szabadulás iránti vágy.
Nosztalgiát érzek a hely után is, ahol felnőttem, de már azóta, amióta elköltöztem otthonról. És mivel a szüleim eladták a farmunkat, a gyerekkorom ezen része „lezárt épület”. Jelenleg úgy érzem, hogy nagyon-nagyon hiányoznak a szüleim. Ez is egyfajta honvágy. A vágy, hogy ott legyek velük, ahogy öregszenek, az aggódás, hogy az életük egy fontos részéből kimaradok, az óhaj, hogy a valóságban is szemtől-szembe állhassunk egymással és úgy érezhessük, mintha újra újak lennénk a másiknak.
Végül pedig van egy különleges otthoni dinamika a párommal itt, Szlovákiában. Sokféleképp gyászolom ennek a hiányát, amikor nem vagyok vele, főleg amiatt, hogy sokat utazom.

KÖM az L1 Egyesület támogatásával

Friday, August 21, 2015

Interview with L1-member Géza Péter Fekete by Orsolya Bálint

“I rather grow vegetables than flowers”
interview with L1-member Géza Péter Fekete by Orsolya Bálint

The closing program of L1danceFest 2015 will be a free matinee concert in RS9+ Vallai Kert on the 19th of September, with the participation of members of L1 Association and their invited guests. We talked to L1-member Géza Péter Fekete, fine artist and musician, about his upcoming experimental, improvisative performance, hopefully with a surprise twist.


photo: Roland Szabo

You will be performing on the matinee concert. What kind of music will you play to accompany the coffee and the cake?
Coffee and cake? Sounds great! I’d like to have that too! But what I’d really like would be some kind of a surprise twist.

Who did you invite to play with you? Do you regularly perform together?
This time I invited three guests. I expect the drums to be the driving force. Her name is Jázmin, she is a young ‘pioneer’ drummer; I invited Szabi to play the bells; Csaba is going to play the guitar or sing, and I am simply going play the good old saxophone.  We didn’t have a performance together before with this line-up in front of an audience, but we’ve been playing self-educating underground music together for quite some time now.

You are a fine artist, a teacher and a musician at the same time. Which one is your strongest drive and how do the different forms of art connect within you?

This is very simple. Anything can be paired with anything, there are no taboos. I am going through a constant development myself, and it is very important that others acknowledge as well that change is the way of the world and this has to be handled. I don’t think that an apparent consistency would be too creative either. But this brings on change, evolution, and also failures. Those I like the most. I wouldn’t call it art what I am doing; even the idea of art has went through a serious change within me through the course of years. I rather grow vegetables than flowers, if that is understandable.

You are also a member of L1 Association, what drove you to join? What motivates your voluntary work in the organization?
At first I was drawn to it because it felt good to be a part of a community looking for alternative routes. Then I stayed. I cannot always contribute to the work of the association; there are some topics, discussions, which I cannot even comment on. But in spite of my doubts, at times I get a reinforcement that I have to stay. My voluntary work contributes to the operation of the association. Against all hardship, I really try to do the most I can for the association. I am becoming a brick in the wall.

Why do you support L1dance Fest and what is the importance of this event in your opinion?
I am very happy that this will be the third time I can perform on the festival. This is a great challenge, since I don’t know for sure either where am I heading, what am I doing, not to speak of other people/the audience. It will be an experiment and improvisation for sure. I always see something unexpected on L1danceFest. Here we see a selection of performances as well, but at least they are not mainstream. I don’t like selections, neither cliques. Freedom is the most important, and the association strives towards this, in my opinion.

***

„Inkább zöldséget termesztek, mint virágot” 

Fekete Géza Péter L1-taggal Bálint Orsolya beszélgetett

Az L1danceFest 2015 záró programja az RS9+ Vallai Kertben szeptember 19-én tartott ingyenes matinékoncert, az L1 Egyesület tagjai és meghívott vendégeik közreműködésével. Fellép Fekete Géza Péter képzőművész és zenész, az L1 Egyesület tagja is, akit meglepő fordulatokat ígérő, improvizatív és kísérleti produkciójáról kérdeztünk.

Az L1danceFest zárónapján, a matinékoncerten fogsz játszani. Milyen zenei kísérőt kapunk tőled a kávé és a süti mellé?
Kávé és süti? 

Jól hangzik, kérek én is! De amit szeretnék az valami meglepő fordulathoz hasonló lenne.

Kiket hívtál meg a közös zenélésre? Szoktatok máskor is együtt fellépni?


Most három segédet hívtam magam mellé. A húzóerőt a doboktól várom. Ő Jázmin, fiatal "kisdobos", Szabit csengetni hívom, Csaba vagy gitározni fog, vagy énekel, én meg snassz módon fújni fogok. Közös fellépésünk ebben a formában, közönség előtt még nem volt, de jó ideje játszunk önképző barlangzenét.

Képzőművészettel és zenével, illetve tanítással is foglalkozol. Melyik erősebb késztetés, és hogyan kapcsolódnak benned a különböző művészeti ágak?


Ez nagyon egyszerű. Mindent mindennel lehet párosítani, nincsenek tabuk. Én magam folyamatos fejlődést élek meg, és fontos, hogy azt más is észrevegye, hogy a dolgok rendje a változás, amit tudni kell kezelni. Még a látszólagos állandóságot sem gondolom túlzottan kreatívnak. Ez viszont magában hordozza a változást, a fejlődést, és a hibákat is. Na azokat nagyon szeretem. Nem nevezem művészetnek amit csinálok, sőt a művészet megítélése is komoly változásokon ment át rajtam, évek alatt. Inkább zöldséget termesztek, mint virágot, ha ezt így lehet érteni.

Mi fogott meg az L1 Egyesületben, amiért csatlakoztál? Mi motiválja az itt végzett önkéntes/társadalmi munkádat?


Ami kezdetben megfogott, hogy egy alternatív lehetőségeket kereső közegbe jó volt bekerülni. Itt maradtam. Az egyesületi munkához túl sokat nem tudok hozzátenni, vannak dolgok, beszélgetések, témák, amit nem is értek. Mégis, minden kétségem ellenére olykor kapok megerősítést, hogy maradnom kell. Az önkéntességem a működést támogatja. Minden nehézség ellenére igyekszem a lehető legtöbbet megtenni az egyesületért. Beépülök a falba.


Miért tartod fontosnak az L1danceFest fesztivált és a részvételt?
Örülök, hogy harmadik alkalommal ismét felléphetek a fesztivál keretében. Ez egy komoly kihívás, hiszen én magam sem tudom pontosan merre tartok, mit csinálok, nem hogy idegen emberek. Biztos, hogy kísérlet lesz, és improvizáció. Az L1danceFest-en mindig látok olyasmit, amire nem számitok. Ugyan itt is egy válogatás eredményét láthatjuk, de legalább nem mainstream. Nem szeretem a válogatásokat, a klikkeket. Szabadság a legfontosabb. A csapat pedig erre törekszik, szerintem.



(KÖM by L1 Association)

Interview with L1-resident Benjamin Jarrett (USA) by Zita Sándor

"I aim at transforming myself in the process"
interview with L1-resident Benjamin Jarrett (USA) by Zita Sándor

Benjamin Jarrett is a dancer, creator, teacher, father, husband and feminist. As a resident artist of L1 Association, he premiers his piece SPRING CLEANING at L1danceFest 2015 on the 16th of September at Bakelit M.A.C. In this short but dense solo, he is directly challenging his own social values, revealing a part of his psychological landscape – regarding both gender and sexuality –, with the aim of fundamentally transforming himself in the process.



In 2014, you performed a solo during L1danceFest choreographed by Márta Ladjánszki, titled UNTITLED – a meditation in one act. We already know some information about you thanks to last year’s questionnaire. How did you meet Márta and the L1 Association?
I met Márta during the SzólóDuó Festival 2009 hosted by MOHA (then MMS). We'd both been invited to teach workshop during the festival, and I took her sessions.  She later came to a workshop I was teaching at the same space and thus began our professional friendship. For the next 5 years we would run into each other – almost always Zsolt Varga (musician, composer, chairman of L1 Association), was there too –, at the airport or at some venue, or online, and exchange words, thoughts; and I always made sure to see her performances if I was in Budapest. Finally I was no longer just visiting Budapest but living there, so approached Márta and Zsolt about an idea for a solo. After some open workshop sessions she decided to take my proposition and create a solo on me. Since then I also collaborated and performed with Zsolt on a project of mine.

This year you became a resident artist of the L1 Association, however you were working mainly in the U.S. Can you describe us your relation to the L1 Association? How could L1 help you in your creation process, how does your cooperation work?
After working together from 2013 to 2014, Márta offered me the chance to be an L1 resident for this year. Since Márta is one of the most level-headed, creative, accepting and honest people I've ever met, she's been a joy to have as support while I've gone through my own creative struggles here in the U.S. Having said this, I need to admit I feel I was too busy with my life in the U.S. to truly reap the full benefits of a residency in Hungary. I’m glad that I will still have 4 more months to go, after my return in September!

You have an insight into the Hungarian/Central European and the West coast United States dance scene. What kind of structural, strategic differences do you see between these? Can this knowledge help you to build your career?
Both places are full of challenges to an artist needing to make work. The San Francisco Bay Area is a huge scene with such a variety of teachers and styles and dance cultures that one can get overwhelmed and/or spread thin. On the other hand, living there is extremely expensive, and since no state or governmental arts funding exists, artists have to work a lot in order to just barely scrape by, and often, very often, are exhausted. In Budapest, the dance scene is smaller, but therefore more concentrated. From my perspective, the commitment level of dancers and performing artists is much stronger, and generally creative work is given more weight, more importance (the same in Serbia where I also lived for 3-plus years).

You present yourself saying you are among others “father, husband, feminist”. In SPRING CLEANING, at one point you appear in women’s dress and we can hear a fragment from Disney’s Snow White. It seems, cross-gender and cross-cultural observations and experiences are important in your work. Can you describe how these are inspiring you?
Through this piece I am directly challenging my own social values, and I aim at transforming myself in the process. Using instances of my social and sexual imprinting, I’m working in order to gain a measure of freedom from my inhibitions that keep me from following my intuitions. For example: I'm often afraid to comfort someone for fear that they don't want my touch. Or afraid to compliment someone for fear they will take my words the wrong way. The intention behind this is to become more compassionate, more understanding of other people's pain, their fears and desires. 

Your new choreography titled SPRING CLEANING will premier at L1danceFest. It will be a ritual transformation, as you told us, you wanted to 'clean out your closet’ by using as many of your old ideas as possible, connecting and shaping them. Did the cleaning succeed? Do you feel relieved?
Originally I just wanted to try some ideas that I'd collected over the years. These were mainly simple ideas I kept coming back to, because I'd never tried them. So, initially this piece was my version of a long-over-due tidying up. However, what I discovered in the process was that most of those ideas didn't work. But a whole piece emerged out of the process, which is challenging me fundamentally. I still have a long way to go with this.

What would you underline or highlight in your new performance? What do you think, what is the most important feature of your new solo?
This solo is short but dense with resources. I'm revealing a part of my psychological landscape, pertaining to both gender and sexuality. Also, I'm singing, something I haven't done publicly since I was a boy; and singing alone, to an intimately close audience.

What kind of new inspirations do you have now? What are your plans for the rest of the year?

I had the good fortune to participate in a workshop co-taught by Sara Shelton Mann and Guillermo Gomez Peña, which opened me up dramatically; and which offered me a whole new language and tool box to approach my art. During the coming year I plan to continue working with the material gathered for Spring Cleaning to grow it into a full-length piece. For the L1danceFest2015, it had to be kept to 20 minutes, and doing so has been a strong tool for me in consolidating what actions I take in answering the questions I'm asking.  

(KÖM by L1 Association)

Sunday, August 9, 2015

Designers of L1danceFest 2015

Are you interested in which designers will work with us together this year?
Are you curious what shapes, colors and styles will appear as costumes of the hosts at L1danceFest 2015?

Have a look here, it is just a taster:-)


Noémi in Mark Molnar dress

dress rehearsal at TiCCi Rockabily Clothing with Stefi

Stefi will create a new suit for Zsolt

Noémi in TiCCi feeling

Zsolt and Noémi in NUBU design

just for fun - Zsolt in NUBU cloths






Anikó (Manier) is measuring the possible trousers for Zsolt

possible look of Zsolt in Manier cloths

Noémi in Manier dress


Noémi wears a dress of Romani

one of these will be the Romani image for Zsolt